71-79. nap, Oregon-Kalifornia

Szombat reggel 9 körül hagytuk el Portlandet, és vele Mikey-t, régi jó barátunkat. Egy kötött idõpontunk volt, augusztus 3-án, kedden déli 12-kor a San francisco-i Tengerészeti Múzeum elõtt szerveztünk randevút Eszter egyik unokatestvérével és családjával. Õk 3 hetet töltenek az USA-ban és San Francisco-ba hoztuk össze a randevút interneten keresztül. Addig 1,500 km várt ránk és volt három és fél napunk, hogy megtegyük.

Aznapi célunk az Oregon állam déli részén lévõ Crater Lake, azaz Kráter Tó volt, ami egy kialudt vulkán kráterében alakult ki. Oregon híres a lenyûgözõ óceán partjáról is. Kiérve az óceánhoz, az csendesen, napsütéssel fogadott bennünket. Mint egy óriási hullámvasúton, úgy haladtunk az úton, hol a tenger szintjén, hol pedig felette 100 méterrel.

Nemsokára búcsút mondtunk a partnak és egy part menti városban megebédeltünk. Az amerikai gyorséttermek között óriási a verseny. Az ilyen “junk food” (gyorskaja) annyira olcsó, hogy amikor lehetõségünk van rá, ezt esszük, ugyanis lesznek még ínségesebb idõk amikor ismét elõkerül a rizses lecsó….

Egy számomra megfejthetetlen paradox: az amerikaiak jégfogyasztási imádata. Úton-útfélen lehet vásárolni üdítõt, általában egy literes pohárba is. Az automatából rendkívül hidegen jön ki az ital. Az átlag amerikai ennek ellenére mit csinál? Félig engedi a poharát jéggel aztán ráenged egy kis üdítõt. Más szavakkal, jeget vesz üdítõ áron. Megfigyeltem azt is, hogy amikor kidobják a poharat, az alján még mindig ott csörög a jég.

Ahogy közelebb kerültünk a kráter tóhoz, úgy emelkedtünk is felfelé. A célállomás 2,500 méter magasan várt ránk. Attól 30 km-re találtunk egy szimpatikus tavat és annak a partján egy kempinget. Nagyon szép naplementében lehetett ismét részünk.

Vasárnap reggel egy kényelmes reggeli után jöhetett a Crater Lake. A kráter kb. 4 km átmérõjû és elképesztõ kék vízzel van tele. Itt láttam elõször aktív hóhányót júliusban! A kráter peremén út vezet körbe, amelyrõl le is lehet sétálni a vízhez. Természetesen lementünk és Eszter megmártotta a lábát a vízben. A víz kéksége leginkább fentrõl látszott, de a hidegségének érzéséhez be kellett dugni a lábunkat.

A Crater Lake után ismét a Csendes óceán partja és Kalifornia állam volt a cél. A parttól nem messze található a Redwood National Park, itt találhatók Észak-Amerika legmagasabb fái, némelyik közülük 100 méter feletti magassággal. Aki járt már Kalifornia e területén, az most gondolhatja, hogy tévedek, mert a legnagyobb fák a Sequoia National Parkban vannak. Ez utóbbiban vannak a legvastagabb törzsû fák, míg a Redwoodban a legmagasabbak.

Kalifornia állam határán meg kellett állnunk és el kellett mondanunk, hogy nincs nálunk kereskedelmi mennyiségû palánta vagy csemete fa. Kaliforniának ugyanis - akármilyen furcsa - a mezõgazdaság egyik legfontosabb bevételi forrása.

Kalifornia meglehetõsen rohamos fejlõdésen ment keresztül. Eredetileg mexikói terület volt, amit az USA kormánya meg szeretett volna vásárolni Mexikótól. Mivel szép szóra nem adták, ezért az USA fegyverrel akarta megszerezni és kitört 1846-ban a mexikói háború. Ennek 48-ban lett vége, természetesen amerikai gyõzelemmel. Kalifornia amerikai területté vált - a mai Arizona, Colorado, Utah és New Mexico államokkal egyetemben -, és meglepõ gyorsasággal, 1850-re állammá is. Rohamosan fejlõdött. 1849-ben aranyláz, majd a mezõgazdaság fellendülése, a gyors iparosodás jelentették az állam fejlõdésében a fontosabb állomásokat. Ha Kalifornia önálló állam lenne, a nemzeti kibocsátása a hetedik lenne a Földön. Ez az USA legnépesebb állama, szokták is mondani, hogy akire Kalifornia szavaz, az lesz az USA elnöke.

Már csak mérföldek választottak el bennünket célunktól. Itt alig találtunk állami kempingeket. A megtaláltak pedig sorra megteltek. Beparkoltunk az egyik kemping piknik területére. Egy szemfüles parkõr azonban felfigyelt ránk és nagyon kedves hangon tudakolta ottlétünk okát és felhívta a figyelmünket, hogy ott nem aludhatunk, hanem 10 mérföldre délre van egy másik kemping, ott vannak helyek. A megjelölt kemping a fõúttól pontosan 5 méterre volt és percenként robogtak el a kamionok az éjszaka ellenére. Ettõl függetlenül több 100 (!) lakókocsi tanyázott ott, némelyik úgy tûnt, hogy hosszú távra berendezkedve. Az volt az addigi 73 éjszaka közül a legzajosabb. Korán keltünk.

Annyi elõnye van a korán kelésnek, hogy egy ilyen napból kétszer annyit lehet kihozni. Visszamentünk az elõzõ esti parkba és nekifogtunk az óriásira nõtt vörösfenyõk felderítésének. Az egyik leágazónál egy tábla hívta fel a figyelmünket egy “Big Tree”-re, azaz Nagy Fára. Az átmérõje 6, a kerülete 20, a magassága 100 méter. Hatalmas élõ fa, a kora kb. 1,500 év.

Több erdei sétaút is ajánlotta magát. Hatalmas fák között vezetett a kiválasztott ösvény, a Napnak csak itt-ott adva esélyt, hogy bevilágítson. Több kidõlt fa mellett is elhaladtunk, számos közülük több, mint 50 méteres törzzsel. Voltak erdõtüzek az elmúlt évszázadok alatt, de ezeknek a fáknak comb vastagságnyi a kérgük, ami kibírt és túlélt minden tüzet. Találtunk néhány fát, aminek a tûz kiégette a belsejét, de ennek ellenére állt, élt és át tudtunk sétálni a törzsén!

A hatalmas fák néhol hidat, néhol alagutat képeztek a gyors folyású patakok felett. Kis idõ múlva hirtelen egy szarvastehén vágott elém a sûrû bokrokból az útra. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban, a szarvas vagy én. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán amerrõl jött, arra el is tûnt, nekem pedig helyreállt a szívverésem.

Visszatérve a kocsinkhoz, az kellõképpen sivatagi hõfokkal fogadott bennünket, de 5 perces kereszthuzat után - légkondi a la Handós - visszaállt a hõmérséklet a normálisra. Dél felé vettük utunkat egy Petaluma nevû városba San Francisco-tól 40 mérföldnyire északra. A vendéglátóink Christie és Hank lesznek, egy nem hétköznapi házaspár. Hogy honnan az ismeretség?

1998 októberében elkocsikáztunk Szicíliába. Szicíliától északra található Európa egyetlen folyamatosan mûködõ vulkánja Stromboli szigetén. Este tízkor érkeztünk a szigetre és hajnali egyre értünk a kitörõ láva látótávolságába egy teliholdas éjszakán. Reggel kissé viharos volt a tenger, így az értünk - és a további 100 turistáért - jövõ kis hajó nem tudott kikötni. Sebaj, mondták az olaszok, jön délután egy nagyobb hajó, az majd biztosan ki tud kötni. A véletlen egy idõsebb házaspárral hozott össze és beszélgetni kezdtünk. Õk voltak Christie és Hank, egy amerikai és az õ skót felesége. Elmondtuk nekik akkor még csak a tervezés fázisában lévõ nagy tervünket, mire õk felajánlották, hogy ha Kalifornián keresztül vezet utunk, ugorjunk be hozzájuk. Hát az utunk Kalifornián vezet keresztül és leleveleztük e-mail-en a beugrásunkat is. Este 9 körül értünk Petalumába, ahol ismét meleg fogadtatásban volt részünk.

Hank felajánlotta, hogy levisz bennünket másnap reggel a tõlük 20 mérföldre lévõ kikötõbe és onnan egy rendszeres kompjárattal 45 perc alatt bent lehetünk San Francisco kikötõjében. Nem kell a kocsi, nincs parkolódíj, nincs lopás veszély, nincs egész napos felesleges izgalom. Másnap reggel a 8:40-es kompon a helyünk.

Reggel Hank autóversenyzõt megszégyenítõ ügyességgel vezetett és 8:39-kor tett ki bennünket az éppen kifutni készülõ hajó révében. Ezt ügyesen csináltuk, nem kellett sokat várnunk. Fél 10-kor már Frisco kikötõjébõl sétáltunk ki. Volt 2 és fél óránk a rokoni találkozóig, ezt vízum szerzésre fogjuk kihasználni. Peruba, Guatemalába és Hondurasba magyar állampolgárnak vízum kell. Megszerezhettük volna otthon is, de lejártak volna, mire odaérünk, ugyanis 3 hónapig érvényesek csak. Hamar kiderült, hogy a 3 konzulátus egy épületben van.

Elõször a guatemalai konzulátust látogattuk meg. Kitöltöttük a szükséges papírokat, ráragasztottuk a fényképeket. Már éppen fizetni akartunk, mikor is kiderült, hogy a vízum csak egy hónapig érvényes, ami nekünk nem elég. Így sztornóztuk a dolgot és kaptunk egy listát a Mexikóban található guatemalai konzulátusokról. A hondurasi konzulátus következett. A vízum átfutási ideje 30 (!) nap, mert Hondurasba kell elküldeni a kérvényt. Dokumentáció, útlevél fénymásolás. Elmondtuk, hogy egy hónap múlva mi már Houstonban szeretnénk lenni, de ez a fiút abszolút nem érdekelte. A vízumot - ha megkapjuk (!) - San Francisco-ban pecsételik be az útleveleinkbe. Marad a gyorsposta. Végül jött a perui konzulátus. Itt mentek legszaporábban a dolgok. Elmondtuk kérelmünk okát, erre õk kérték a retúr repcsi jegyet, erre mi mondtuk, hogy kocsival megyünk, erre õk elcsodálkoztak. Kitöltöttük a vízum kérelmet, délután fél kettõre ígérték a vízumot.

Nem tudom írtam-e már, hogy fejenként két darab hivatalos útlevéllel indultunk utunkra. Erre minden magyar állampolgárnak lehetõsége van, aki alá tudja támasztani a kérelmét. Erre azért van szükség, mert utunk során 15 vízumot kell még beszereznünk és amíg az egyik útlevél az egyik követségen van, a másikat tudjuk használni. Induláskor mindössze 4 vízumot tudtunk beszerezni, a többi lejárt volna idõ elõtt.

A vízumügyintézést követõen 20 percünk volt arra, hogy a Tengerészeti Múzeum elé érjünk, ahol remélhetõleg vár ránk az egész László család. 12:07-kor értünk oda és várt ránk az egész László család. Az örömünk leírhatatlan mértéket öltött. A nap hátralévõ részét velük töltöttük. Szinte szóhoz sem hagytuk õket jutni, annyira meg szerettük volna osztani az élményeinket. Elmentünk a Lombard Street-re, ez egy nagyon kanyargós utca és teli van szép virágokkal. Láttuk Alcatraz szigetét, amirõl Al Capone tudna többet mesélni, ha még élne. Nagyszerû félnapot töltöttünk együtt. Este kikísértek bennünket a 9 órás busz elé. Hála az égnek a busz gyorsan jött, így nem maradt sok idõ a könnyeknek

A busz másfél óra alatt vitt el bennünket Petaluma fõutcájára. Voltunk olyan oktondiak, hogy nem kérdeztük meg a pontos útirányt, így most csak nagyjából tudtuk, hogy merre van az arra. 8 km gyaloglás után helyben voltunk.

Terveink szerint szerda reggel tovább szerettünk volna állni, de Hank mondta, hogy összehozna néhány barátjával bennünket. Maradtunk. Hank - aki gépészmérnök - kíváncsi volt a motorra, ezért felnyitottam a motorháztetõt. Körülnézett, s sas szemével kiszúrt egy apró olajszivárgást a turbómotor olajcsövén. Nem tocsogott, de diszkréten szivárgott. Ezzel mindenképpen kell kezdeni valamit.

Kalifornia ezen vidéke híres az 1906-os földrengésrõl. Itt húzódik a Szent András törésvonal, ami két kontinentális lemez ütközési vonalát jelöli. Itt bármikor elõfordulhat egy földrengés. 1906-ban volt az utolsó nagyobb, amely szinte teljesen elpusztította San Francisco-t és környékét. Hank elvitt bennünket egy olyan helyre, ahol jól láthattuk a földrengés nyomait. A Point Reyes félsziget például odébb csúszott 4-6 méterrel a földrengés következtében. Korabeli fényképek is mutatták a rombolás eredményét.

A szandálom egyik csatja megadta magát, így keresnünk kellett egy cipészt (micsoda problémák!). Hank helyismerete segített és a törésvonaltól hazafelé már ismét újszerû állapotban volt a kedvenc lábbelim.

Christie számítógépében volt egy CD író is. Ezt kerestünk már Portland óta, mert a digitális fényképekrõl szerettünk volna egy biztonsági másolatot készíteni. Christie gépe alkalmas volt minderre, csak valahogy át kellett másolni a 85 MB-nyi anyagot az õ gépére. Idõközben befutottak Hank barátai, a “tiszteletünkre adott” vacsora vendégei. A feleség honlapok karbantartásával foglalkozik, a férj pilóta. Akadt közös témánk bõven. A nap poénja is elhangzott, igaz két üveg bor után. Idézem:

“Tudjátok, hogy mi tartja a levegõben a Boeing 747-es Jumbo repülõgépeket?” - kérdezte Randy, a pilóta.

“Az aerodinamika törvényei.” - válaszoltam naivan én.

“Az nem, egy Jumbo túl nehéz ahhoz” - replikázott Randy faarccal.

“Akkor mi?” - kérdeztem ismét én.

“ Ugyanaz, ami az internetet is mûködésben tartja, a P.F.M” - válaszolta Randy, majd látva az értetlenséget mindannyiunk arcán, hozzátette - “Pure Fucking Magic”. Ez magyarul kissé profánul hangzik, de azért lefordítom “ csupán egy kib…ott varázslat”.

Reggel valahogy nem tudtunk idõben elindulni. Egy villásreggeli - ahogy itt mondják: brunch - után megegyeztünk, hogy 2000. októberében találkozunk Stromboli szigetén.

Az aznapi célállomás a Sequoia Nemzeti Park, ahol a legvastagabb fák nõttek. Az úton lehetõségünk volt látni, hogy Kalifornia tényleg a mezõgazdaságából él. A mellesleg elég száraz éghajlatú államot keresztül-kasul szelték a mesterséges csatornák, amelyek az öntözéshez szükséges vizet szállították. Barack, olajbogyó, alma és narancs ültetvények százait hagytuk el. A tenger szintjérõl ismét 2,000 méter fölé emelkedtünk. Az éjszaka elég hûvös volt, de azért nem kellett a hálózsákunkat felhúzni.

Napsütéssel köszöntött ránk utazásunk 78. napja. A sequoia fák a 2-3 ezer éves kort is elérik. A rendszeresen jelen lévõ erdõtüzek ellen ezek az óriások is vastag kérgükkel, a sok kis rovar ellen pedig egy bizonyos, a kérgükben és törzsükben megtalálható vegyi anyaggal védekeznek. Ez a hosszú élet titka az ilyen típusú fenyõfáknál.

Elõször a legnagyobb fához vezetett utunk, a General Grant Tree-hez. A törzse 20 méter vastag, a magassága “csak” 70 méter. Itt-ott kikezdték már az erdõtüzek. Korát 2,700-3,000 évre becsülték. Mikor kihajtott, Periklészrõl még nem halott a világ…

Amerre csak elnéztünk, óriások vettek körül bennünket. Volt néhány fiatal fa, 20-30 évesek lehettek. Mikor “felnõnek”, vajon milyen lesz a világ?

A következõ fa a General Sherman Tree (Grant és Sherman is Északi hadvezérek voltak a polgárháborúban, Grant késõbb elnök is lett), ami kicsit öregebb a Grant fánál, ám kisebb annál. Az emberek kis hangyáknak tûntek mellette. A parkban volt egy kidõlt fa is, amelyre egyszerûen rá lehetett parkolni. Szembetalálkoztunk egy másikkal is, amely alatt autóval hajtottunk át. Az egyik kanyarban hirtelen egy barna medve és két kis kajla bocsa keresztezte utunkat.

A nagy fáknak kora délután mondtunk búcsút, a Yosemite Nemzeti Park felé indultunk. Csak este értünk a parkba. A reggeli kávézás közben találtunk néhány óriás tobozt, úgy fél métereseket.

A Yosemite Park egy kis csalódást okozott nekünk. No nem azért, mert nincs sok látnivaló, éppen ellenkezõleg. De rengeteg ember volt ott és szabályos közlekedési dugó alakult ki még a WC elõtt is. Kora délután hagytuk el a parkot és indultunk a Death Valley-be, a Halál Völgyébe. Közben a Hank által felfedezett olajfolyás folyamatosan nõtt, már lefolyt a csõ végéig. Death Valley elõtti utolsó lakott területen feltankoltunk és nekivágtunk életünk eddigi várhatóan legmelegebb kalandjának.

Vissza...