TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS:

Panama

Panama sztorija egy kicsit eltér a többi közép-amerikai országétól. Az 1821-es év nemcsak Közép-Amerika spanyol gyarmatainak hozta el a függetlenségét, hanem a dél-amerikai gyarmatoknak is. Panama akkoriban Ecuadorral, Peruval, Bolíviával és Venezuelával együtt Kolumbia egy provinciájaként Nagy-Kolumbia néven nyerte el függetlenségét (errõl többet, majd ha Dél-Amerikába értünk). Ez az államközösség a Közép-Amerikai Államok Szövetségéhez hasonlóan rövid életû volt, ám Panamát sikerült Kolumbiának megtartania. Az Atlanti- és Csendes-óceánok közötti tengeri útvonal terve már az 1600-as években felvetõdött a spanyolok fejében, de az elméletet csak 1878-ban követték tettek, mikor a kolumbiai kormány koncessziót engedélyezett egy francia úriembernek, hogy építse meg a csatornát. Elõtte azonban 1850-55 között megépült a két óceánt összekötõ vasútvonal, amit az USA pénzelt és az annak tulajdona is lett. 1880-ban egy De Lessepe nevû másik francia megvásárolta a koncessziót és nekilátott az építkezésnek. Már volt tapasztalata ebben, mert részt vett a Szuezi Csatorna építésében is. A távolság alig több mint 50 km a két óceán között. Panama egy 1000 km hosszú és rendkívül keskeny ország. Ahol ma a csatorna északi része van, ott egy Charges nevû folyó ürítette vizét a Karib-tengerbe. Ez a folyó 25-30 km-re behatolt Panamába, ami pontosan a vékony rész fele. A feladat ennek a 25-30 km-es résznek a kimélyítése volt, hogy azon nagy hajók is át tudjanak hajózni, illetve a fennmaradó szintén 25-30 km-es részen egy mesterséges csatorna építése.

De Lessepe elmélete a fenti leíráson alapult és a munka nagy erõkkel kezdõdött meg. Azonban a vártnál nagyobb fába vágták a franciák a fejszéjüket és 1889-re elfogyott a pénzük, ami állítólag sikkasztásnak is köszönhetõ. Innen ered a panamázás fogalma a sikkasztásra. Mindemellett, több mint 22 ezer munkás halt meg sárgalázban vagy maláriában. De Lessepe egy mérnöke – Bunau-Varilla – szerezte meg 1890-ben a koncessziót, immár harmadik tulajként. Próbált pénzt felhajtani, de csak az USA-ban volt meg a kellõ pénzügyi fedezet. Az USA-t már régóta foglalkoztatta egy csatorna terve és Nicaragua mellett Panama jött számításba. Neki kapóra jött Bunau-Varilla terve, ám a kolumbiai kormány kerek perec visszautasította az USA tulajdonjogát 1903-ban, mikor a francia az eladást pedzegette a kolumbiai kormánynál. Erre az idõre már a panamai nép is kezdett öntudatára ébredni és a szerzõdés visszautasítása csak az utolsó csepp volt a pohárban. Panama 1903. november 3-án kikiáltotta a függetlenségét, amit az USA azonnal elismert és csatahajói megakadályozták a kolumbiai katonák partraszállását. Így Panama az USA adósa lett. Bunau-Varilla ekkor már Panama USA-nagyköveteként tevékenykedett és 15 nap múlva tetõ alá is hozták az elsõ csatornaszerzõdést.

Ez a szerzõdés sokkal bõvebb jogokat adott az USA-nak, mint az a terv, amit a kolumbiai kormány visszautasított. Tulajdonképpen USA-területté vált a leendõ csatorna mindkét partja 8 km-es mélységig, és az USA-nak joga volt katonai erõvel is fellépni, ha érdekei sérülnének. A munka szinte azonnal megkezdõdött. Tanulva a francia próbálkozásból, egy zseniális ötlettel álltak elõ az amerikai mérnökök. Nem a tenger szintjén fogják megépíteni a csatornát, hanem felette 27 méterrel. Ezt gátakkal és emelõmûvekkel – zsilipekkel – fogják kompenzálni és a 27 méteres vízszintemelkedés révén egy hatalmas mesterséges tó jön létre a Karib-tenger és Panama közepe között, így csupán 15 km-en kell mesterséges csatornát vágni a földbe, illetve nem kell a folyómedret sem mélyíteni. Az egész terv arra épült, hogy a Charges folyónak van akkora vízhozama, hogy a mesterséges tavat fenn tudják tartani. Több mint 75,000 munkás dolgozott 10 éven keresztül. Megfékezték a maláriát és a sárgaláz fertõzéseket. Átvágtak egy 150 méter magas (!) dombot 100 méter szélességben. Azt mondják, ha vasúti kocsikra raknánk azt a földmennyiséget, amit itt megmozgattak, akkor az a kocsi háromszor körbeérne a Földön az Egyenlítõ mentén.

A csatorna tehát 27 méterrel van a tenger szintje felett és a Charges folyó a mesterséges csatorna révén két óceánt is táplál. A 27 méteres szintkülönbséget 3-3 emelõmûvel gyõzik le. Az atlanti oldalon a hajó beúszik egy keskeny csatornába, aminek az eleje el van zárva és a zár mögött 9 méterrel magasabb a víz szintje. Aztán becsukják a hajó mögött a kaput és kinyitják az elõtte lévõt. Mivel a víznek van utánpótlása, a víz és ezzel együtt a hajó szintje 9 méterrel megnõ. Ezt még kétszer játsszák el és a hajó máris 27 métert emelkedett. Miután a hajó bejutott a mesterséges, Gátún nevû tóba, az elsõ ajtókat kinyitják és a víz belefolyik az Atlanti-óceánba. A hajó elõtt szabaddá válik az út, mígnem elér a csatorna túlsó végébe. Ekkor ismét beáll egy zárt végû keskeny medencébe, mögötte bezárják az ajtót és elõtte szép lassan kinyitják. Ezáltal a hajó 9 métert lesüllyed. Még kétszer elvégezve ezt a mûveletet a hajó máris a Csendes-óceánban találja magát. Mivel a folyónak nagy a vízhozama, a két emelõmû által elhasznált víz mellett még egy erõmû meghajtására is futja. A csatorna eredetileg 100 méter szélesen volt járható, ezt azonban az 1970-es években 130 méterre szélesítették, így az “két sávossá” vált. Az emelõmûveket eredetileg is két sávosra építették. Nappal az Atlanti-óceánból mennek a hajók Csendesbe, éjszaka visszafelé.

Az elsõ hajó 1914. augusztus 15-én haladt át a csatornán. Egy hajó áthaladási díja annak bruttó regisztertonna térfogatától függ. Ez egy térfogat egység, ami a hajó maximálisan rakott térfogatával egyezik meg. Logikus is ez a mérce, mert én nem tudok elképzelni akkora mérleget, amire egy hajó felférne, hogy meg tudják mérni. Egy áthaladás átlagos díja 55 ezer dollár. A legmagasabb díj, amit kifizettek, 160 ezer dollár volt, a legalacsonyabb 36 cent, ami egy úriember nevéhez fûzõdik, aki átúszta a csatornát és térfogata alapján ez 36 centjébe került.

A csatorna elkészült és az USA azóta évenként általányt fizetett Panamának. Az elsõ csatornaegyezményt 1936-ban felülbírálták, aminek eredményeként az USA katonai hatásköre a csatorna övezetére korlátozódott és az éves díj is megnõtt. Az USA katonák visszavonása a Panamai Nemzeti Gárda megerõsödéséhez vezetett, ami egyet jelentett a katonai hatalomátvétellel. Ám ez a csatorna mûködésére nem volt hatással. 1977-ben aztán eljött a harmadik csatornaszerzõdés aláírásának ideje. Ebben az USA belement abba, hogy 1999. december 31-én teljesen visszaadja a csatornát és annak üzemeltetését a panamai kormánynak és teljesen kivonja hadseregét is Panamából.

Hamarosan egy Noriega nevû tiszt nevezte ki magát elnöknek. 1984-ben aztán 16 év után eljött a választások ideje, amit Noriega jelöltje nyert meg. Ám a frigy rövid ideig tartott, ugyanis az elnök ragaszkodott ahhoz, hogy néhány múltbeli dologra fény derüljön. Mivel ez nem volt Noriega ínyére, ezért megoldotta a menesztését. Aztán fény derült Noriega és a kolumbiai drogkartellek közötti együttmûködésre, ami pénzmosásban és drogszállítmányozásban nyilvánult meg. Az új elnök szeretett volna megszabadulni a háttérbõl irányító tiszttõl, ám az bevetette a hadsereget és az elnöknek menekülnie kellett. Mindez 1988-ban történt.

Az USA gazdasági megszorító intézkedésekkel reagált. 1989 májusában újra választásokat tartottak és Noriega jelöltje vesztett. Erre õ nemes egyszerûséggel meg nem történtnek nyilvánította a választásokat és kinevezte magát ismét elnöknek. Erre az USA hadat üzent. Az 5 napos akcióban Noriega ereje elfogyott és a vatikáni követségre menekült, ahonnan 13 napig tartó “önkéntes számûzetés után” feladta magát. Most 40 éves börtönbüntetését tölti az USA-ban drogkereskedelem miatt. Azóta ismét demokrácia van és a panamai emberek vegyes érzelmekkel várják a csatorna visszaadását.